Ott kezdődött, hogy felszálltunk a vonatra. Igenis ott kezdődött, mert a vonatról leszállni már nem lehetett, ha megvettük Csicsóig a jegyet, akkor már le is kellett utazni. Az egyetemista tisztában van a pénz értékével, tudja, hogy ezerhatszáz forintból nem csak Csicsóra jut le, hanem beülhet egy művész moziba, ehet egy vegán gyrost a kampusszal szemben vagy vehet egy pár meleg zoknit. Szóval felszálltunk a vonatra, mert Hammer tanár úr azt mondta, mert a fiúk amúgy is megfutamodtak egy nappal az indulás előtt, és mert olyan szép idő volt, hogy bűn lett volna kihagyni egy kis balatonparti vonatozást.

Azt túl hosszú és unalmas lenne elmesélni, hogy az ELTE média szakára nem csak hamisítatlan bölcsészarcok járnak, de azok is tanítanak, akik egy lecke kedvéért a diákjukat akár Balatoncsicsóig is elzavarják. Homályos elképzeléseink voltak, hogy mit kéne pontosan megvalósítanunk, de egyre zsugorodó csoportunk nekivágott a projektnek: Virág és én - Virág és Réka. Vagy ahogy később elneveztük magunkat, Hammer Lányai. Mire Csicsóra értünk két személyes country zenekarrá alakultunk, amiben Virág a zeneértő, Réka meg a botfülű.

A vonat a zánkai állomásig vitt minket, ott vártunk Nemes Gusztávra – mindenki Gusztijára. Bár egyikünk sem törzsgyökeres pesti, azonnal nekiláttunk a vidék adta lehetőségeknek, megtámadtuk a nagy gonddal összegereblyézett, száraz levélkupacokat. Guszti családi autóval érkezett, a hátsó ülésen szőke kislány ült, Alma. Bemutatkoztunk, aztán elfoglaltuk az ablak melletti helyeket. „Zánkán keresztül is mehetnénk Csicsóra – mondta Guszti -, de a szüreti felvonulás miatt lezárták az utat.” Valóban, a faluban végig szekerek álltak, tele emberekkel, sörpaddal és persze a tavalyi borral. Guszti letekerte az ablakot, odaköszönt egyik helybéli jóbarátjának. Csicsóra érve észervétlenül öntött el minket a nyugalom az őszbe forduló tájak, a borostyános házikók és fehér templomok után.

Először Almát tettük ki otthon, Gusztiéknál. A kis házra diófa borult, körülötte szívecskés kerítéslécek, pár lépésre tyúkól. Olyan otthon ez, amilyenben mindenki szeretné felnevelni a gyerekeit. Guszti egy tál csokis keksszel tér vissza, visszapattanunk a kocsiba, két házzal lejjebb megálltunk, „az irodánál”. Az iroda gerendás parasztház, alul közösségi térrel, ikeás konyhával, méregzöld kályhával, zsúfolt dolgozóval, fent a galérián két vendégszobával. Rövid útmutatást, fényképezőgépet, kamerát és diktafont kapunk, rohanunk tovább.

A csicsói Nivegy-ház nemrég épült újjá a régi, tornácos plébániaépületből, ami már csak berendezésre vár, hogy betölthesse a közösségi ház szerepét. A helyi közösség szeretné, ha a jövőben információs pontként, irodaként, kulturális, gasztronómiai és turisztikai központként működhetne. Guszti büszkén vezetett minket végig a termeken, nemrég érkeztek meg a bükkfa asztalok a nagyterembe. Ezeket és a hamarosan érkező konyhai berendezéseket egy pályázat során elnyert összegből finanszírozzák, aminek a 10%-át, azaz 550.000 Ft-ot nekik kell állni. Ebből 300.000-at már összegyűjtöttek. A többihez, reményeik szerint, hozzájárul majd az esti jótékonysági koncert, amire mi is érkeztünk. Addig viszont még rengeteg a dolog, Guszti magunkra hagyott minket, hogy fedezzük fel a környéket, fényképezzünk. Virággal készítettünk pár képet a Szent Ágoston templomról és a Recercare ott zajló próbájáról, végül úgy döntöttünk hasznosabb lesz, ha inkább az előkészületekbe segítünk be. Mire visszaértünk a Nivegy-házba a falu gyerekei fürtökben lógtak a tornácról, ott bújócskáztak, fogócskáztak, egy másik csoport buborékot fújt. Nem véletlen, ahogyan Gusztitól megtudtuk, Nivegy-völgyben nagyon sok a gyerek, az egyik falut, Szentantalfát Európa legfiatalabb falujának mondják. A szülők a házban serénykedtek, mindenki egy tál házi süteménnyel érkezett. Mi Virággal az új bükkfa asztalokat toltuk a helyükre, masszív anyagból készültek, az este folyamán kiderült, hogy a gyerekeket is elbírják.

Egy kislány figyelte a ténykedésünket, miközben hatalmas, piros almát majszolt. Ízlik? – kérdeztem. A kislány letörölte szájáról az almalevet, és bólintott, igen, nagyon. Talán otthonról hozta, talán a ház melletti almafáról szedte. Hamarosan megjelent az öccse is, felháborodva tudakolta, hogy ő hol szerezhetne ilyen almát. Később mindketten az ablakban ülve eszegettek. Egy másik kislány penderült be a nagyterembe, buborékfújó kardját az égnek szegezve bejelentette: ez itt a trónterem, mi mindig annak használjuk. Kértem, hogy mutassa meg a szuper buborékfújót, fújjon nekem. Egy óvatlan pillanatban azonban a szappanos lé mind a parkettára csorgott. WC papírt és nyugi mosolyt elő! A buborékfújó újra töltése hirtelen fontosabb feladatnak bizonyult, mint a padló felsikálása. Ketten vágtunk neki az egyik csap felett, de lassan egyszerre tíz gyerek jelentette be igényét a szappannyomóra, mindenki ki akarta venni a részét a szappanoslé készítésben. A gyereksereg vidám zsivajjal rontott ki, hogy kipróbálják, mi Virággal új küldetés után néztünk. Zsíros kenyeret kentünk Nikivel és Karesszel. Karesz vág, Réka ken, Virág paprikázik-sóz, Niki lilahagymát szel. Közben jót mulatunk, folyik a könnyünk a hagyma felett. Mindenki kedves, közvetlen és vidám – minden közhelytől eltekintve. Hirtelen Stars Hollowban éreztem magam, ahol mindenki ismer mindenkit, és persze amolyan idilli elfogadásban él a másik mellett. Mire befejeztük a kenyérkenést, már a fele elfogyott.

Teljes felszereléssel szaladtunk át a templomba, nehogy lemaradjunk a koncertről. A gyerkőcök a Nivegy-házban maradtak, rájuk  filmvetítés, gyurmázás és sok süti várt. A nap már a hegyek mögé bukott, a rózsaszín égboltról bolyhos bárányfelhők lógtak alá. Egy kislány – mintha ebben a faluban az ilyen kislányok lennének a zajló élet bölcs narrátorai – álmélkodásunkra megjegyezte, hogy itt, Csicsón a napfelkelte is pont ilyen.

A templomban mindenütt gyertyák égtek, párat mi is segítettünk meggyújtani, hogy hozzá tegyünk az est fényéhez. (Az est fényéhez!) A koncerttől csak annyit tudtunk, hogy Recercare Veszprémből és Budapestről érkező tagjai a Montserrati Vörös Könyv zarándokénekeit hozzák el nekünk. Vagyis csak annyit tudtunk, hogy koncert lesz. Aztán megértettük. A földöntúli fények és zene olyan meditatív hatású volt, hogy ha nem azon aggódtam volna, hogy Guszti biztosan azért nem érkezett meg, mert tűvé teszi a falut a diktafonért, ami a táskámban lapult, nos, akkor biztosan testen kívüli megtapasztalásban lett volna részem. A többieknek feltehetően volt is. Sokan eljöttek Csicsóról, a környező falvakból, sőt még Veszprémből is, főleg fiatalok, családok.

A koncerttel együtt a szép idő is elmúlt, vacogva szaladtunk át a Nivegy-ház befűtött nagytermébe a fogadásra. Lőttünk még pár képet, aztán szégyenlősen a büféasztal körül tébláboltunk. Egyikünk sem eszik húst. Nem vagyunk vegetáriánusok vagy ilyesmi, mert az már olyan main stream, meg az egész úgy hangzik, mintha divatból tennénk. Mi egyszerűen csak nem eszünk húst. Virágra néztem. Mit szólnál, kezdtem bele, ha mondjuk te ennél zsíros kenyeret, és akkor én nem mondom el senkinek, de cserébe te sem mondod el, hogy én is ettem? Szívdobbanásnyi szünet. Menjünk!, vágta rá Virág. Elvégre mégis csak az a legfinomabb, amivel az ember megdolgozott, és különben is, ez olyan vidám zsírnak nézett ki. Vidám zsír az, aminek a gazdája vidám élet él a zöld legelőkön, és úgy egészében véve vidám életet él, amíg el nem jön az idő.

Virágot az együttes vitte vissza Pestre, én egy kedves és mint a kocsiban kiderül, muzikális családdal mentem Veszprémbe. A nap tanulságaként megállapítottuk, hogy lelki nyugalmunk érdekében mindenképp és azonnal Csicsóra kell költöznünk, vagy legalábbis visszatérnünk a közeljövőben.

Szűcs Virág, Fejes Réka